2011. december 12., hétfő

Amikor először léptem át a küszöböt


nagyapám kezét fogva…
kissé félszegen, de céltudatosan
indultam - kinek a végtelen titkait ígérték –
a csodát vágytam megfejteni, a nagy kérdést –
mi mindig is ott feszített legbelül –
sokszor éreztem, majd szétpattant tőle a szív –
hiszen tudtam, sejtettem a nyár ízét
hittem az est múltidéző sóhaját, ismertem
     a sosemlátott gleccserek meséit, s a dzsungel forró
      ritmusát – csak kimondani nem tudtam őket – de hittem
ha átlépem a küszöböt – ismerni fogom a szót,
s el tudom mondani a titkokat, színbe öntöm a szépség
nagy mozaikját
de nem így lett!!!! – nagyapám tudta - sztoikus mosollyal
nézett a mindenség légbuborékjába – s kék szemeiben szomorúan
csillogott mindaz mit én tudni vágytam
hát átléptem a küszöböt: azt hittem ez a MINDENTUDÁS HÁZA
ám a REND BÖRTÖNÉNEK kapuja csapódott be mögöttem –
ráültem a futószalagra – hogy megtanuljak hazudni s tegyek úgy
mint aki elhiszi a hazugságokat – hogy egykoron a társadalomnak
iszonytató fenevad gyomrában végleg eltűnjek -
     s legyek a NAGY GÉPEZET alázatos kis csavarja.
Aztán fellázadtam: álmaimból tündérpalotát építettem, melynek
termeiben boldogan láttam vendégül bárkit, hűs vizű medencéiben
felfrissült ki betért hozzám – de hazugnak neveztek
s én lázadtam dacosan: ha azt mondják rossz vagyok, hát legyek rossz!!!
Nádpálcával ne verje senki belém a tudást! – s huligánkodtam,
verekedtem, aztán másokkal verettem meg másokat, tomboltam …
sőt könyvet égettem az iskola előtt, s megtettem mindent, mivel, tudtam, bosszantom
a REND BÖRTÖNÉNEK őreit.
És akkor megfejtettem a legfőbb hazugságot: játssz és színlelj!
Légy képmutató! Ez a világ legfőbb túlélési szabálya.
S ekkor elrejtőztem – eltűntem a börtönőrök szeme elől: enyém lett
a láthatatlanság szabadsága – belesimultam a nagy üveglapba –
kaméleonként kerestem tovább a szépség tavaszi álmait.