Esténként megfáradva fekszem ágyamon, s mintegy gépiesen kapcsolgatom televíziómat, mármint a távirányító segítségével szaladgálok a közel 50 csatorna között, hogy valami fogyaszthatót találjak. A minap az egyik tudományos csatornán érdekes témát véltem felfedezni, amely a XVII. század utolsó harmadába repített, a török hódoltság végnapjaiba. A középpontban Bécs 1683-as sikertelen ostroma állt. Érdekes képsorok, hozzáértő nyugati történészek magyarázzák az eseményeket, mintegy megfelelően dramatizálva azt a katonapoltikai helyzetet, amely akkor jellemezte a térséget, s általa egész Európát. Felvázolták az erőviszonyokat, a támadó török hadsereg mérhetetlen potenciálját, Kara Musztafa nagyvezír hadvezéri képességeit, a Bécset védő polgárok hősiességét, a várost felmentő Savoya Jenő, pardon Eugen, és Sobieski János szerepét. A kommentár részletesen kitért arra is, ha Bécs akkor elesik, akkor egész Európa a török prédája lett volna, tehát a bécsiek végső soron a keresztény Európát védelmezték a pogány török ellen, vagyis ők voltak a kereszténység pajzsa. Az egyik angol történész szó szerint ezt a kifejezést használta: " a kereszténység pajzsa", és ezt sosem felejtheti el Európa.
"Kereszténység pajzsa" -a bécsi polgárok tehát megkapták ezt a megtisztelő címet a nyugati történész kollégáktól. Csakhogy én ezt a kifejezést már hallottam, sőt olvastam. S nem egy XX. vagy XXI. századi nyugati történelmi tanulmányban, s nem is Bécs ostroma kapcsán, hanem a XVI. századi magyar irodalom jellegzetes, vissza-visszatérő motívuma ez. Először talán a reformációs irodalom Jeremiádjai használnak valami hasonló kifejezést, aztán Balassi Bálint írja: " Én édes hazám, jó Magyarország, ki kereszténységnek viseled paizsát ..." Tehát Balassi írja, aki a XVI. század második felében élt, egri vitéz volt, első igazán magyar költőnk, s aki Esztergom falai alatt veszíti életét a 15 éves háborúban 1594. május 30-án, vagyis egy évszázaddal korábban, mint Bécs ostroma történt.
Ne értsetek félre. Nem kívánom csorbítani a hős bécsi polgárok érdemeit. De azt azért mégis felháborítónak találom, hogy egy tudományos körökben mértékadónak tekinthető televíziós csatorna, sőt folyóirat a török háborúk kapcsán csak a bécsiekre, csak a lengyel segítségre emlékezik. Arról, hogy Magyarország már százötven, sőt ha a Hunyadiak, vagy akár Zsigmond török ellenes háborúit figyelembe vesszük, akkor háromszáz éve "védelmezi a keresztény világot a pogány áradattól", egyetlen szót sem ejtenek. Nekünk nem hálás Európa semmiért, inkább afféle kellemetlen piszok vagyunk, akik folyamatosan régi dicsőségükre emlékeznek, 89 éve nem akarnak beletörődni, hogy országukat szétszabdalták, akik nem fogadják el, hogy kollektíven bűnösek azért, amiért vissza merték venni elrabolt területeik egy részét, s akik különben Hitler utolsó csatlósai voltak.
Valóban. Az ilyen nemzetet a történelem könyvekből is ki kell írni.
