Sententia II.

A legnagyobb hiba, amit egy gondolkodó ember elkövethet az, hogy a történelem valamelyik verzióját megkérdőjelezhetetlen ténynek hisz. A történelmet megfigyelők egész sora jegyzi le, akiknek egyike sem pártatlan. A tényeket az idő puszta múlása is eltorzítja, az önigazolást kereső politikai rezsimek, a vallási szekták szándékos félreértelmezései, valamint a figyelmetlenségből elkövetett hibák lassú felhalmozódásának elkerülhetetlen rontó hatása is ehhez vezet. A bölcs ezért úgy tekint a történelemre, mint a választásokra és szerteágazó hatásokra, melyeket végiggondolni és megvitatni kell, s mint hibákra, melyeket nem szabad még egyszer megismételni.

(Irulan hercegő: A Butleri Dzsihad története előszavában in. B.Herbert, K.J. Anderson : A Dűne - A Corrini csata - Szukits Könyvkiadó p. 9)

Félévi értesítő

Nagy nap volt a tegnapi nap: félévi értesítők kiosztásának napja. Lányaim: Sarolta és Eszterke, kitűnőre teljesítettek, ám Márk fiam bizony "csak" 3,3-as átlagot tudott produkálni. Személyesen tartottam előadást a gyermeknek a tanulás fontosságáról, majd szankciókat helyeztem kilátásba, amennyiben nem javít, és évvégére nem lesz ennyi és ennyi az átlaga, akkor a nyáron, ne is álmodjon arról, hogy... és persze nem is kap semmit, meg mindig csak a számítógép, az idióta játékokkal, meg a tv, amiben marhaságokat néz, és soha nem olvas bla...bla...bla...
S miközben kisfiam szobájában magánszámomat adtam elő: a félelmetesen szigorú apa címmel, felrémlett harminc, sőt lassan negyven évvel ezelőtti önmagam. Az a kisiskolás, valamikor a 70' -es években, aki ugyanígy rühelte a tanulás iskolás formáit. Mert tanultam én, csak soha nem azt, amit az iskolában elvártak tőlem. Csibészkedtem, csavarogtam, bandáztam, ahogyan az egy 10 éves forma fiúcskától elvárható, s ahogyan most az én fiam is teszi. És hányszor hallgattam én is az atyai szózatot, mely szerint "kiveszlek az iskolából!", "mész az Intézetbe!", vagy szedd a cókmókod s mehetsz világgá! És nyilván édesapám is hasonló jókat mosolygott magában fene nagy szigorúságán, mint ahogyan azt ma én teszem. Mert hogyan is tudott volna kivenni az iskolából, hiszen tanköteles voltam. Intézetbe nem olyan könnyű bekerülni (az Intézet alatt a javítóintézetet értette), azért jóval nagyobb gazemberségeket kell elkövetni. Meg hát nem is adtak volna. Világgá meg nem engedtek. Egyszer ugyan beültetett csodálatos Trabantunkba, előzetesen egy hátizsákba a legszükségesebb dolgaimat összeszedetve vleem, s kivitt a város határába, mondván mehetsz amerre látsz. Én kiszálltam a Trabiból, s megindultam Arad irányába. Ő lépésben követett, majd úgy öt-hatszáz méter megtétele után mellémhajtott, beparancsolt, s hazaindultunk.
- Ugyan hová indultál? - kérdezte hazafelé menet.
- Nagykárolyba, nagyanyámékhoz. - válaszoltam konok elszántsággal.
Ezután Apám nem szólt egy szót sem, de láttam az arcán a honvágy könnyes tekintetét. (Iskolám: József Attila Általános Iskola Orosházán)

Máskor munkatábor büntetést kaptam. Úgy 1974 táján történhetett, júniusban a iskolai tanítás utolsó hete volt. Mi annyira örültünk a közelgő vakációnak, hogy a hét közepe tájékán az az ötletem támadt, a már letudott tantárgyak könyveit nyilvánosan égessük el az iskola előtt. Történetesem éppen orosz óránk nem volt már abban a tanévben, így az orosz könyvemet és füzetemet a tanári szoba ablaka alatt meggyújtottam. (Orosz könyvet, a '70-es években, közterületen égettem!!!) Azonnal lefüleltek, igazgatóhoz citáltak. Szegény Csizmadia Lajos bácsi szigorúan nézett rám, majd megkérdezte miért tettem. Én öszintén elmondtam az igazat, csakis a határtalan öröm vezérelt avégett, hogy nem lesz az idén már orosz óra. Kissé megenyhült a tekintete, de azért tartott egy hosszú előadást arról, hogy a nácik, meg aki könyvek égetésével kezdi... és megértettem-e? Egyébként pedig délután megkeresi apámat. (Azt hiszem Lajos bácsinak köszönhető, hogy édesapámat nem a pártbizottságra hivatták, nem a rendőrök keresték, hanem csak ő folytatott egy kollegális beszélgetést vele.)
Apám aztán megfelelő bünetésben részesített, az iskola által szervezett feketeribizli-szedő "munkatáborban" kellett töltsem a nyár első felét. Ribizlit szedni közel egyhónapon át, nos ez a büntetések csimborasszója. Ennél a középkori inkvizítorok sem lehettek kegyetlenebbek. Szedtük a szúrós bokrokróla ribizlit, de az a fránya láda csak nem telt. Egy délelőtt alatt a magam erejéből fél ládánál többet sosem sikerült leszednem. Egy hét után Kocsis Laci barátommal arra az elhatározásra jutottunk, hogy ez nem a mi világunk, így reggel nem a ribizli föld felé vettük az irányt, hanem irány Gyopáros, s a tóban feredőzve sokkal kellemesebben töltöttük el a délelőtöket. Délre aztán otthon voltunk mind a ketten, így a szüleink csak akkor sejthettek valamit az újabb turpiságunból, amikor a fizetés napja jött el, s én kemény 21 Ft 50 fillért kerestem az egy hónapnyi ribizliszedésben.

Új blog: A magyar Genezis

A mai napon arra vetemedtem, hogy egy új blogban írjam meg mindazt, ami nemzetünk történelméről tudok, gondolok, vagy csak sejtek. Különösen az őstörténetre fektetem a hangsúlyt, hiszen ez az a kor, amiben úgy hiszem legjobban otthon vagyok. A későbbiekben esetleg sor kerülhet késő középkori, újkori események feldolgozására is. Majd látjuk.

Stroll Wagabond szintén az én alteregóm. Ő úgy tíz esztendeje születet, no nem blogként, hanem "művészi - akkor világfájdalmas - énem szellemeként kormányzott magánéleti és egzisztenciális válságomon át. Túléltem, hiszen itt vagyok, de hálátlan lennék, ha elfelejteném Stroll Wagabondot, sőt a legnagyobb hálátlanság az lenne, ha szép csendesen hagynám kimúlni őt. Ezért a másik blogban - http://strollwagabond.blogter.hu/ - él és virul. Ő az álmodozó, olykor fájdalmas énem.

Fogyasszátok egészséggel midkettőt!

mi van?

voltunk eddig és nem akartunk elmenni,
tehát a holnap megint a meg nem sejtett
érzetek ideges martaléka, és miért
hogy hiába kívánjuk az Ölelés Idejét?
mindig ... és mindig ... és mindig ... és mindig

vagyunk tehát ebben a nyüves világban -
lehet, hogy ez egy pesszimista nekrológ -
de hidd el Kedves, nem vagyok depressziós
nem vágyom a halálra már, mert
megtaláltam a Bölcsesség Kövét: tudom
hol zajlik az Élet, és nem várom a halált.

pedig a sima-beszédűek még mindig itt
járkálnak köztünk

akár AKARJUK, akár nem!!!

tehát akkor mi változott? mi a fene változott?
mondhatnánk semmi: semmi nem változott ebben
az eltelt két évtizedben - lágy, puha, szinte észre
sem vehető (ideg)rendszerváltás


elsikkadt a nagy kollektív nemzeti álom, s ma már
leginkább azok veretik szét arcunkat, akik akkor,
a kezdetnél "szabad madárként" szállni vágytak
no meg a régi csahos kutyák és kölykeik - s akik álmodunk,
és szánkat nyitjuk a SZÓRA, hát megtöretnek
csontjaink - mint midig is történt - és a messze
távolságot szürke szemmel nézi: az utolsó mohikán


Íródott: 2006. novemberében, átdolgozva most

Naplementék

Klasszikusan giccses témát sikerült találnom. Persze ezzel nem állítom azt, hogy amit fényképeztem nem szép, sőt...
A képeket Orosháza határában készítettem még a tavalyi esztendőben. Képszerkesztővel kicsit kontrasztosabbá tettem őket, hogy elég giccsesek legyenek.