2009. augusztus 7., péntek

Búcsú Ilukától


"Életünk roppant pergése olykor megbicsaklik a Halál hírén, de lelkünk közönyén továbbrobogunk..."
Ha jól emlékszem 1983-ban írtam e sorokat. Akkor egy hosszabb vers sententiája volt. Ma már ki tudja hol van az a vers, de ez a sor itt maradt a fejemben.

Hát ismét megbicsaklottunk... mert ismét elment közülünk Valaki. Iluka, a legifjabb nagynéném megtért a Teremtőhöz.
Ma már így mondom. Ma már nem rémülök a Haláltól, mint negyedszázaddal ezelőtt. Isten rendelése az, mit el kell fogadjunk. Ma már tudom: a halál nem a vég, csak ez a földi út ért el a Nagy Kapuhoz, melyen át kell masírozni, s valami más kezdődik, vagy talán folytatódik.
Jó szívvel gondolok az Átmenőre. Jó szívvel, mert tudom a jó gondolat, a szeretetteljes ráfigyelés segíti Őt, hogy belépjen az ismerős ismeretlenbe. Segít elűzni útjából a démonokat, a Gonoszt, segíti abban, hogy önmagát megtisztítva Haza térjen.

Csak a jóra emlékezem! Sok minden eszembe jut a múltból, ami velünk történt. Talán ez a legbájosabb:

Nagykároly, valamikor a '60-as évek közepe, a nagyapai ház. Te húsz éves lehettél, én talán négy.
Aludtál a belső szobában, az én helyemen, de én is le szerettem volna feküdni. Óvatosan léptem melléd, s kérleltelek:
- Ilici, kelj fel! -semmi reakció.
-Ilici , kérlek szépen kelj fel! -békésen aludtál tovább.
Mérges lettem, s rád ripakodtam:
-Ilona! Azonnal kelj fel! - kiabálásom hatásos volt, felpattantál, fogalmad sem volt mi történik körülötted.


Iluka Drága!
Ugye könnyebb lett az út?
Bizonyosan, mert most rám néztél ... s én elsírtam magam.

Nincsenek megjegyzések: