2009. december 25., péntek

A ki nagy akar lenni közöttetek, az legyen a ti szolgátok; És a ki közületek első akar lenni, mindenkinek szolgája legyen: Mert az embernek Fia sem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és adja az ő életét váltságul sokakért.

2009. szeptember 8., kedd

Templom a pusztában

Még mindig rácsodálkozok a szépre, a múlt egy-egy kézzel fogható darabjára. Azokra a tárgyi emlékekre, melyek itt lapulnak a közelemben, s lelkemben erősítik az érzést: Szeretek itt élni!

Orosházáról 20 perc autóval Tótkomlós. Ha továbbhaladunk Makó irányába, akkor hamar kiérünk a Kopáncsi-pusztára. Bizony az emberfia gyorsan továbbhajt innen, hiszen nem igen fedez fel semmilyen látnivalót, ami miatt érdemes lenne akár csak egy percre is megállni. A mai falu, Nagykopáncs, két utcából áll, közigazgatásilag Tótkomlóshoz tartózik. Munka Tótkomlóson is alig van, nemhogy itt. A szebb időknek mondható'70-es években épült házak közül szinte csak minden másodikban van élet. Aki teheti, menekül. S a falu mellett, Makó felé, a Kopáncsi-puszta.


Jómagam erdélyi gyereknek vallom magam, így hát szeretem a hegyeket, az erdőket, azt a tájat, amit kénytelenek voltunk még gyermekkoromban elhagyni. Sokáig gyötört akkor a honvágy, ami eltakarta szemeim elől az alföldi táj szépségét. Ma már meglátom itt is a szépet, hiszen ma már itt is otthon vagyok.

Ha vesszük magunknak a fáradtságot, s nem restellünk letérni a műútról egy poros dűlőre, bizony csodát láthatunk. Egy akácliget közepén az Árpád-kori Kopáncs község kőtemplomát találjuk. Az a tény, hogy itt téglából épült az Úr Háza, arra következtethetünk, hogy bizony jelentős hely lehetett hajdanában a néhai Csanád vármegyéhez tartózó Kopáncs falva.




Kopáncs temploma a XII. században épült román stílusban. A XIII. század második felében kora gótikus ízlesben nyugat felé bővítették, amely toldás falmaradványa a mai épület része.





A templomot Bálin Alajos által feltárt alapokon rekonstruálta Szabó Imre, Makói városi főmérnök 1935-ben. Ismételten 1978-ban lett helyreállítva.




A templom melletti puszta, s az a ma már időszakos vízfolyás, amely az Árpád-korban bő vizű ér lehetett, s amely a megtelepedésre okot adhatott ezen a tájon.


A szikes két jellegzetes növénye.




Hajdanvolt pusztai kocsma és vegyesbolt. A '90-es évek első felében ("a módszerváltás után") még működött.

2009. augusztus 7., péntek

Búcsú Ilukától


"Életünk roppant pergése olykor megbicsaklik a Halál hírén, de lelkünk közönyén továbbrobogunk..."
Ha jól emlékszem 1983-ban írtam e sorokat. Akkor egy hosszabb vers sententiája volt. Ma már ki tudja hol van az a vers, de ez a sor itt maradt a fejemben.

Hát ismét megbicsaklottunk... mert ismét elment közülünk Valaki. Iluka, a legifjabb nagynéném megtért a Teremtőhöz.
Ma már így mondom. Ma már nem rémülök a Haláltól, mint negyedszázaddal ezelőtt. Isten rendelése az, mit el kell fogadjunk. Ma már tudom: a halál nem a vég, csak ez a földi út ért el a Nagy Kapuhoz, melyen át kell masírozni, s valami más kezdődik, vagy talán folytatódik.
Jó szívvel gondolok az Átmenőre. Jó szívvel, mert tudom a jó gondolat, a szeretetteljes ráfigyelés segíti Őt, hogy belépjen az ismerős ismeretlenbe. Segít elűzni útjából a démonokat, a Gonoszt, segíti abban, hogy önmagát megtisztítva Haza térjen.

Csak a jóra emlékezem! Sok minden eszembe jut a múltból, ami velünk történt. Talán ez a legbájosabb:

Nagykároly, valamikor a '60-as évek közepe, a nagyapai ház. Te húsz éves lehettél, én talán négy.
Aludtál a belső szobában, az én helyemen, de én is le szerettem volna feküdni. Óvatosan léptem melléd, s kérleltelek:
- Ilici, kelj fel! -semmi reakció.
-Ilici , kérlek szépen kelj fel! -békésen aludtál tovább.
Mérges lettem, s rád ripakodtam:
-Ilona! Azonnal kelj fel! - kiabálásom hatásos volt, felpattantál, fogalmad sem volt mi történik körülötted.


Iluka Drága!
Ugye könnyebb lett az út?
Bizonyosan, mert most rám néztél ... s én elsírtam magam.

2009. április 28., kedd

A Pepi kert kincsei

Aki rászánja magát, hogy Békés vármegyében barangoljon egy keveset, semmiképpen ne hagyja ki az evangélikus hitű tótok által a XVIII. században újra benépesített Szarvas melletti arborétumot, azaz a Pepi kertet. Különösen ajánlom mikor virágdíszbe öltözik, ilyenkor tavasszal,de pirosló, sárguló levelek színkavalkádjában ősszel is pompás látványt nyújt, s aki csak nyáron ér ide, akkor sem fog csalódni. Itteni sétánk legalább három-négy fertályórát is igényel majd, ha a kert minden szegeletét meg akarjuk nézni. S ha megvfáradván, éhesen elteltünk az arborétum csodáival, keressük fel a Holt-Körös partján, a híd lábánál álló halászcsárdát, ahol kiváló kőrösi halászlével, s a hozzá dukáló tepertős túrós csiszával csillapíthatjuk éhünket.
Jó étvágyat!



Az Arborétum és a "Pepi-kert" története az olasz eredetű Bolza család nevéhez fűződik. Bolza Péter tábornok 1798-ban lett szarvasi földbirtokos, amikor elvette feleségül Harruckern János György unokáját, Stockhammer Antóniát. Fiuk, Bolza József feleségével, gróf Batthyány Annával kezdte meg az Anna-liget fásítását. A parkban és a később épült kastélyban ma a Körös-Maros Nemzeti Park Igazgatóság működik. Az ifjú Bolza József - akit "Pepinek" becéztek - a mai Arborétum magasabban fekvő részein - amelyet az árvizek nem öntöttek el -, ültetett el néhány fát. Később a szarvasi kastélyt és a birtokot Bolza Pál (1861-1947) örökölte. Emellett nagybátyjától, Bolza Józseftől megkapta a jelenlegi Arborétum területén lévő "ligetes, fás legelőt", ahol aztán a Körösök szabályozásának befejeztével, az 1890-es években kezdte meg a nagyobb arányú telepítést. Az Anna-ligeti park sok értékes fáját ültette át a mai helyére, illetve számos növényritkaságot hozott, hozatott a világ minden tájáról. Kertjének felügyeletét az 1940-es években az államnak ajánlotta fel.


Virágzó tulipánfa vagy magnolia (Liliodendron tulipifera)

"Erdei" séta

... az árnyas sétányon

Az államosítást követően az Arborétumnak számos gazdája volt. A terület egyre bővült, új gyűjtemények születtek. Az intézmény ma öt fás gyűjteményt gondoz 82 ha területen. További feladata az oktatás, kutatás, közművelődés és termesztés. 1985-ben a Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetem keretében önálló intézetté alakították. Ma a jogutód Budapesti Corvinus Egyetem Tájépítészeti Karának felügyelete alatt tevékenykedik.
A gazdag aljnövényzet szerény díszei kékben...

... és sárgában (a nővénytani ismereteim hiányai miatt még nem sikerült azonosítani őket, de szépek)
Mamutfenyő (Sequoiadendron giganteum) A tengerentúlról, Kaliforniából érkezett. Az itt található példányok kétszáz évesek.

2009. április 25., szombat

Köszöntő, ünnep után ...

Április 24: Szent György napja. A hagyomány szerint Orosháza alapító ősatyái 1744-ben ezen a napon álltak meg e tájon, s határozták el, hogy e föld, akkor még a vásárhelyi puszta keleti szegelete, az aradi göbölyhajtó út mentén, jó lesz a letelepedésre.
Azóta itt vagyunk, legalább is anyai őseim orosháziként születtek, nevelkedtek az evangélikus hitben, művelték a földet, szerettek, gyermeket neveltek, s mikor a Teremtő magához szólította Őket testük kiköltözött az Alvégi, vagy Felvégi temetőbe.
A városi ünnepségek kavalkádjában immáron hagyomány, hogy ez alkalommal adják át sok más kitüntetés mellett az Orosháza Városért kitüntetéseket. Az idei esztendőben, a kereknek mondható 265. évfordulón hárman kapták a közösség elismerését jelentő díjat: Horváth József, Ribár János evangélikus esperes és Fülöp Béla címzetes gimnáziumi igazgató, közíró, kultúraszervező, kit újabban Károlyiként is ismerni illik, s aki - nem mellesleg - az én édesapám.

Édesapám!
Hosszan lehetne sorolni mindazt, mit 1969, Orosházára való érkezésünk óta, mind a helyi, mind a megyei közélet jeles alakja tettél. Úgy hiszem megteszik ezt helyettem mások. Másról szólok én. Arról, mit nem tudhat, csak az, ki velünk él.
A hétvégén, a városi ünnepség után, emlékek jutottak eszembe. Mikor kicsiny gyermek voltam Kolozsváron voltál. Mindig vártalak haza. Irinyben laktunk akkor, s ha jól emlékszem egyetemi szünetekben jöttél, máskor mi mentünk édesanyával Kolozsvárra.
Iriny, a Száraz Ér mentén, istenháta mögötti kicsiny falu. Emlékszem, volt egy motorod, Kecskének nevezted. Három-négy évesen felejthetetlen volt felülni mögéd, s robogni a falu körüli dűlőkön. Aztán az Ér, melyre úgy emlékszem nem volt kifejezetten száraz. Sőt, akkoriban roppant bő víz csordogált benne. Rendszeresen próbálkoztunk a halfogással ott, s tettük ezt akkor is, ha a végén a halászoktól vettük meg a vacsorára valót. És jártak nálunk a kolozsváriak, a későbbi nagyok: Kocsis Pistára emlékszem, s talán Szilágyi Domokos is mintha egyszer megfordult volna ott, s Forró Laci, pogány keresztapám, ki úgy hiszem bölcs ember volt. A nagy diskurzusok, a "balladás esték", miket áhítattal hallgattam, akkor is , ha nem mindent értettem belőle. Költészet, dal volt egy-egy ilyen este. Azt hiszem itt szólt hozzám először a múlt, a történelem, a hazám.
Haza? Sok mindent nem értettem akkoriban. Nem értettem, hogy lehet az, hogy Magyarország, és így anyai nagyapámék is, ott vannak, túl, az áthághatatlan határ másik oldalán? Hogy lehet az, hogy Romániának hívják azt az országot, ahol élünk, s mi mégis, de körülöttünk mindenki magyarul beszél. Volt ugyan egy különös csoport az óvodában, Nagykárolyban, kik románul, számomra érthetetlen nyelven beszéltek, de határozottan emlékszem, s állítom, hogy a '60-as években ők voltak a kisebbség.
Nagykároly, Iriny, Mezőpetri. Nekem ez volt a Paradicsom. Amikor 1969 októberében átköltöztünk Orosházára, úgy éreztem magam, mint azok az Elsők, kiket az Úr vétkük miatt kiűzetett. Néztem ki a vonat ablakán, elhagytuk Nagykárolyt, talán már a határt is átléptük, s a könnynek csorogtak arcomon.
Aztán Orosháza: hamar megszerettem ezt a várost, bár nagyon-nagyon sokáig elsírtam magam esténként, ha eszembe jutott a határain Kerubokkal őrzött Édenkert, Fülöp nagyapámék nagykárolyi háza, a hatalmas udvar, Irinyben a házunkkal szembeni kis rét, azon túl a kiserdő, vagy a derék svábok lakta Mezőpetri, hol kiskocsin húztuk haza a szomszéd gyerekekkel a péknél süttetett, de otthon dagasztott-kelesztett meleg kenyeret.
Orosháza más izgalmakat ígért, s nyújtott is számomra, ahogyan lassan kitárta előttem az új Éden kapuit. A Huba utcai ház és annak kertje, nagyapámék akkor még álló szíkháti tanyája, Csinibaba, Szabó nagyapám lovacskája, aztán az iskola. No, nem azért mert annyira szerettem tanulni, mert valljuk be, a kötelességszerű tanulással bizony igencsak hadi lábon álltam. Sokkal inkább a barátok, a bandázás, a fiús csínytevések, s a kaland, képzeletünk végtelen szárnyalása egy álomvilágba repített akkor valamennyiőnket.
És a mozi. Te voltál akkor ott az igazgató, így minden előadásra szabad bejárásom volt. Még a korhatáros filmeket is megnéztem, bár szigorú parancsba adtad a jegyszedő asszonyoknak, hogy be ne merjenek engedni, de a gépház kis ablakán azért mégis csak végiglestem a tiltott filmeket. Akkoriban egy kis időre ketten voltunk egymásnak, s úgy hiszem szövetségünk akkor pecsételődött meg véglegesen.
És peregtek a '70-es évek. Mindketten jártuk a kiszabott utat. Te megkaptad a kiteljesedés lehetőségét, tanárként, pedagógusként tetted azt, mire elhivattál. Én lassan felcseperedvén keresgéltem, mit is kezdjek a rám mért talentummal? És lassan a '80-as évek is elbúcsúztak, és változott a világ, nagyot fordult Európa.
Hittük a jövőt. Hittük, hogy múlik minden, ami fáj. Hittük, hogy Isten országa itt a Földön ....
Hittük a szabad szót, hittünk azoknak, kik akkor szabad madárként szállni vágytak, s nem láttuk az elárultatást. Lassan döbbentünk arra rá, de mégis az elsők között ismertük fel: becsaptak, eladtak valamennyiünket.
Egy kincsünk maradt: a Hit. S Mi egymásnak, a család, a gyermekek, az unokák. S Te bölcs pátriárka lettél, s én, kinek vinni kell tovább a Törvényt. Vezetni, kik ránk bízattak. Mert ez a dolgok rendje.
"... és végül marad a hit, remény és szeretet. S e három közül legfontosabb a szeretet."



2009. április 16., csütörtök

Világválság

Kedveseim!
Nem saját szerzemény, e-mailban kaptam, így lehet, hogy hozzátok is eljutott már. Gondoltam mégis felteszem, hiszen tanulságos.

Mandy, akinek Berlin-Kreuzbergben van kocsmája, fejébe veszi, hogy
megnöveli a forgalmát. Ettől kezdve hitelre is ad innivalót a
törzsvendégeinek, a főleg szociális segélyből élő iszákosoknak. Egyszerűen
felírja a söralátétekre, hogy ki mennyit ivott.

Ennek gyorsan híre megy a környéken és ugyanabból a társadalmi rétegböl
egyre többen tódulnak a kocsmájába. Amikor Mandy látja, hogy a vendégeket
egy csöppet sem izgatja, hogy egyszer majd fizetniük is kell, apránként
megemeli az árakat, így jelentősen megnöveli a forgalmát.

A környékbeli bank dinamikus, fiatal alkalmazottja felfigyel Mandy
sikerére, és korlátlan hitelt kínál fel neki. A fedezet miatt nem aggódik,
mert úgy véli, hogy az iszákosok tartozása bőven fedezi majd a hitelt.

A Heti Italgazdaság című lap "Az év üzleti vállalkozója" címmel tünteti ki
Mandyt, a szövetségi kancellár pedig fogadja és nyilvánosan átöleli.

A befektetésekre szakosodott, kiválóan képzett bankárok a söralátétek
alapján PIA, ALKO és HÁNYA fantázianévvel ellátott kötvényeket bocsátanak
ki. Ezeket PAH befektetési alapként forgalmazzák, amelyért egy
üzbegisztáni online biztosítótársaság e-mailben vállalt kezességet.

Ezt követően (annak fejében, hogy életük végéig ingyen ihatnak sört Mandy
kocsmájában), az értékpapíroknak több minősítő ügynökség is a kiváló AAA
minősítést adja.

Bár senki sem tudja, hogy mit jelent a PAH befektetési alap rövidítése, és
főként azt nem, hogy valójában mi áll a kötvények mögött, mivel azonban a
tőzsdén folyamatosan növekszik az értékük, a hozamuk pedig rendkívül
magas, a befektetők kedvence lesz.

A bankok vezérigazgatói és belső tanácsadói milliós nagyságrendben kapnak
prémiumot.

Egy nap, jóllehet az értékpapírok értéke még mindig emelkedik, egy idősebb
könyvvizsgáló, akit mellesleg a negatív beállítottsága miatt már
elbocsátottak a munkahelyéről, úgy gondolja, hogy itt az ideje
kifizettetni a legrégibb söralátéten lévő adósságot Mandy vendégével.

Meglepő módon sem a legrégebbi, sem az időrendben öt követő, szintén
szociális segélyből élő törzsvendégek nem tudják kifizetni az adósságukat,
amely közben az éves bevételük sokszorosára duzzadt. Hiába kutatják fel az
adósokat, hiába küldözgetnek nekik fizetési felszólítást, azok nem
törlesztenek, így Mandy csődbe megy.

A PIA és az ALKO nevű kötvény 98,8%-ot veszít az értékéből. A HÁNYA nevű
kötvény, amely jobban tartja magát, megáll az eredeti értékének a
3,62%-nál.

Mandy szállítói, akik szintén a PAH kötvényekbe fektettek be, rendkívül
hosszú fizetési határidőt szabtak.

A bor és a pálinka szállítók tönkremennek. A sörkereskedés csak azért nem
megy csödbe, mert egy nagy állami támogatásnak köszönhetően felvásárolja
egy külföldi befektető.

A bankot az adófizetők pénzéből megmenti az állam. A bank vezetősége pedig
idén szolidaritásból lemond a prémiumának 15%-ról.

Az iszákosok viszont azon keseregnek, hogy Mandy kocsmáját tönkretették a
bankok.

2009. április 15., szerda

Versailles dönt



Úgy történik minden, mint a francia forradalom előtt. Versailles, a zárt palotaváros, hol a politikai elit, a hatalmat markoló zsarnok Buorbon király és érdekbarát udvara dönt, nem hallja a nép kérését, kiáltását, sikolyát.
Eladósodott ország: a hitelek törlesztésére újabb és újabb népnyúzó adókat vetnek ki, mert a felelősséget sohasem azok viselik, kik korábban rossz döntéseket hoztak. Mert az ő kezükben a hatalom, és a "dicsőség" - legalább is itt e földi világban -s az isteni igazságszolgáltatással ők nem törődnek, mert ők azt képzelik, hogy földi királyságuk örök életű. Ostobák, kik nem tanulnak a történelemből, mert abban csak önigazoló, kicsavart, elhallgatott adathalmazt látnak.
Úgy történik minden , mint a francia forradalom előtt. Varsailles dönt: néhány arcot kicserélnek, újabb adókat vetnek ki, s deklarációban tudatják a néppel: ez most közös érdek.
Varsailles dönt, zárt vaskapuk mögött, fegyveresekkel körülvéve, kik droid módra állnak esőben, szélben, szemben az igazságot követelő tömeggel. És Párizs lázong, mert éhezik, mert nyomorban a vidék, mert az egész ország fél attól ami jön. Mi tudjuk, ha valóban elszabadul a csőcselék, a főváros, városaink legszebb terein giotinok fognak dolgozni napi 16 órát, s akkor már nem lesz senki, ki megállítsa a tombolást. S lehet, hogy a vérgőzből majd kiemelkedik egy Napóleon, ki ideiglenesen rendet teremt, konszolidál, mit ne mondjak, szétcsap az országra hiéna mód leselkedő, rátörő ellenség között, kik ideig-óráig majd vicsorogva bár, de megnyalják kezét. De a történet Waterlónál ér majd véget.
Versailles dönt, s nem hallgat a józan szóra.

2009. április 10., péntek

2009. április 9., csütörtök

Nagy Anna: Veronai keresztlevétel

Szántó Piroska rajzára

Ott áll íme az Asszony
két keze nyújtva
az ég felé nyitott tenyerek
szelíd gerlepár
a bölcsővé hajlított karok
nem fáradnak várni
hány éve már?
mindjárt fölnéz a gyermek
a pribékek összeszokottan
veszik le a testet
fejsze fogó a szögek
maguktól kiesnek
a tépett sebek már alig
rozsdavér-könnyesek
a lehulló kar kősúlya
a kisded ökölszorítása
mindjárt fölnéz a gyermek
hány éve már?
ölbe veszi mellére szorítja
kicsi arcát arcához
testébe ringatja - íme Ő az
kitárt karokkal égre nyitott tenyérrel
suttog: - Magasztalja lelkem...


2009. április 8., szerda

2009. április 1., szerda

Vörösmarty Mihály
Szózat

Hazádnak rendületlenül
Légy híve, oh magyar;
Bölcsőd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar.

A nagy világon e kívül
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.

Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid vére folyt;
Ez, melyhez minden szent nevet
Egy ezredév csatolt.

Itt küzdtenek honért a hős
Árpádnak hadai;
Itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai.

Szabadság! itten hordozák
Véres zászlóidat,
S elhulltanak legjobbjaink
A hosszú harc alatt.

És annyi balszerencse közt,
Oly sok viszály után,
Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e hazán.

S népek hazája, nagy világ!
Hozzád bátran kiált:
"Egy ezredévi szenvedés
Kér éltet vagy halált!"

Az nem lehet, hogy annyi szív
Hiába onta vért,
S keservben annyi hű kebel
Szakadt meg a honért.

Az nem lehet, hogy ész, erő,
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.

Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.

Vagy jőni fog, ha jőni kell,
A nagyszerű halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.

S a sírt, hol nemzet sülyed el,
Népek veszik körul,
S az emberek millióinak
Szemében gyászköny ül.

Légy híve rendületlenül
Hazádnak, oh magyar:
Ez éltetőd, s ha elbukál,
Hantjával ez takar.

A nagy világon e kívül
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.

2009. március 30., hétfő

A "kutyakomádia" végkifejlete (?)

Úgy tűnik, hogy a "kutyakomédia" végkifejlethez közeledik. A hétvégén, hosszas vajjúdás után meglett Ferenc testvér utódja, Bajnai Gordonka művész úr személyében. Várható volt? Azt hiszem igen. Valamifajta ilyen végkifejletre számítottam. Igaz ugyan, hogy én is eljátszottam a gondolattal - mint gondolom sokan e kies hazában -, hogy talán vége lesz a politikai ámokfutásnak, végre talán felismeri a hatalmat birtokló (bitorló) elit, hogy itt meg kell állni, mert nincs támogatottság, semmit nem csináltak helyesen az eltelt 7 évben, hogy valóban mindent "elkúrtak", és valóban ebből a káoszból ezt az országot csak egy olyan kormány vezetheti ki, amely valóban élvezi a többség - nem a parlament, hanem a társadalom többségének támogatását. Mert egy ilyen kormánytól a halaszthatatlan, de fájdalmas műtétet is jobban elviselnénk. Hisz valamennyien tudjuk, hogy a műtét elkerülhetetlen.
Aztán a hétvégén Kóka János vezetésével a milliárdos lobbi beindult. Az "emberarcúbb" fodorista liberálisok, a "csórób" szárny vereséget szenvedett az éjszakába nyúló tanácskozáson, s Kóka mester hatalomba segítette cimboráját.
Vonulhatott most már ábrázatán boszorkányos vigyorával Lendvai Ildikó, s tudálékosan kioktathatott bennünket, hogy asszongya: "nem eszik ám olyan forrón a kását.
És ez így is van!
Hogyan is gondolhattunk arra, hogy a milliárdos elit csak úgy, idő előtt elmegy. Elvarratlan szálakkal, ne adj isten bizonyítékokkal arra, hogy mit is tettek, vagy mit nem tettek, saját további vagyonosodásuk érdekében. Hiszen Kóka mester megmondta világosan, hogy miért is kell gyorsan egy új prime mimister: a piacot nem lehet bizonytalanságban tartani. Vagyis az érvelése nem az volt mint Fodornak: az ország érdeke most ez. Nem. Kókát nem érdekli az ország, hazáról már nem is beszélve, Kókát egyetlen dolog érdekli: a business. Így mondom, ahogyan ő is gondolkodik erről: business, s még véletlenül sem üzlet.
Tehát meg lett a joly joker: Bajnai Gordonkának hívják.
Meghalt a király! Éljen a király!

2009. március 24., kedd

Romtemplom Zsámbékon


Tavaszodván az ember fia ismét nekivág a nagyvilágnak, de legalábbis Magyarországnak, hogy rácsodálkozzon annak szépségeire. Legutóbb Zsámbékon jártamban fényképeztem körbe a kora-gótikus jegyeket mutató romtemplomot.

Sokat gondolkodtam a napokban, hogy miről is írjak, hiszen országunk politikai színpadán előadott tragikomédia újabb felvonása kezdődött a hétvégén, s ez óhatatlanul engem is megérintett. Aztán olvasgatván rájöttem, hogy erről sokan, sokféleképpen kifejtették véleményüket, meg aztán Kossuth Lajos sem üzent még nekem, hogy "elfogyott a regimentje", mert akkor biz' Isten mennék. (A legnagyobb baj nem az, hogy nem üzent, hanem az, hogy egyetlen Kossuth Lajos sem mutatkozik errefelé, pedig igen csak el kellene Kossuth, vagy Hunyadi, vagy valami Árpádfi. Lehet, hogy végleg kipusztultak?)
No, de miután senki nem üzent, így ismét a múlt felé fordult érdeklődésem: a történelmi emlékek talán még valami bizonyosságot, állandóságot jelenthetnek ebben a felbolydult világban.





Az 1050-es években már kőtemplom állt itt, amelyet a következő században bővítenek. III. Béla király a felesége kíséretével érkező Aynard lovagnak adományozza Zsámbékot. E család leszármazottai építik 1220 körül a későromán-koragótikus bazilikát, amely rom mivoltában is a magyar építészettörténet kiemelkedő emléke. Mellette állt a kolostor, amely a premontrei rend otthona volt. IV. Béla király 1258. június 6-án erősítette meg az akkor már felépült templomra vonatkozó adománylevelét. Az épület sorsát 1763. június 28-án földrengés pecsételte meg, leomlott az északi mellékhajó boltozata és oldalfala. A rom gazdátlanná vált, a köveket széthordták a környékbeliek. Nem is maradt volna belőle semmi, ha Rómer Flóris bencés tanár, művészettörténész és Henszlmann Imre műtörténész az 1870-es években fel nem hívják a figyelmet az értékes emlék megmentésének szükségességére. Trefort Ágoston vallás- és közoktatási miniszter 1889-ben Möller István építészmérnököt bízta meg az állagmegóvási munkák elvégzésével. Munkája világszerte elismerést aratott. A későbbi munkák során, 1934-ben Lux Kálmán építész tárta fel a templom északi oldalához csatlakozó kolostor falrészleteit, amit a pálosok építettek, amikor megkapták a birtokot Mátyás király adományaként. Mára ebből az épületből csak egy dongaboltozatos terem, - ez most a kőtár - a hajdani refektórium, az alapfalak és a kolostorhoz tartozó pincerendszer maradt meg.

2009. március 16., hétfő

Budapest, Budapest, de csodás...


... és én végső soron egyet is értek e régi slágerrel. Valóban, székes fővárosunk igazán szép, látványos Duna-parti metropolis. Annak ellenére állítom ezt, hogy történelmünk utóbbi 60 éve nem éppen a legjobb irányba terelte itt sem az eseményeket, s ez bizony a város jellegén, hangulatán meg is látszik. No, de itt sem történt más, mint maradék kis hazánkban. Szóval a millenniumi időkben épült látványosságok azok, melyek mind a mai napig valós élményt jelenthetnek, mintegy belesajdítva lelkünkbe a dicső múlt emlékezetét. Ezek mellett azért persze vannak a mai művészetek berkeibe bepillantást engedő kiállítások, rendezvények, melyek mellett igazán botorság lenne csak úgy elmenni. Szóval én szeretem Budapestet, - bár nem laknék ott -és időről időre boldogsággal tölt el, ha pár napot ottani barátaimnál, oda szakadt öcséméknél tölthetek el. Így történt ez az elmúlt hétvégén is, lévén, hogy nemzeti ünnepünk is erre az elmúlt esős vasárnapra esett.
Kirándulgattunk, jól éreztük magunkat. Aztán szombat estére egy belvárosi szórakozóhelyen találkozót beszéltünk meg néhány pesti barátommal. Innen hazaindulván, a bejárat előtt búcsúzkodtunk, amikor két tagbaszakadt ember, talán a klub biztonsági emberei, talán civil ruhás rendőrök, roppant udvariasan, de nagyon határozottan ránk szóltak: menjünk arrébb, ne csoportosuljunk, mert könnyen előállíthatnak illegális gyülekezésért, tüntetésért, vagy nem is tudom miért.
Körülnéztem. Te jóságos Isten! Hol vagyok?
Féregjáratba kerültem s a tér és idő egy másik pontján bukkantam ki? Egy párhuzamos világban vagyok, ahol első látásra sok minden hasonló, ám lassan rájössz, hogy itt más szabályok é5rvényesek. Lehet, hogy átmenvén egy láthatatlan időalagúton az 1950-es évekbe cseppentem? De az is lehet, hogy nem Budapesten, hanem Bukarestben vagyok, s a helyes évszám 1989. Aztán tudatosult bennem a valóság. Budapest, 2009. március 14. este 23.30. A hely és az idő helyes, de ez a valóság mégis más, mint amiről én tudtam, vagy tudni akartam.

Mit tehetünk? Gyorsan búcsúztunk és mindenki ment a dolgára.


Fotók: Magyar Nemzet

2009. február 27., péntek

Megnyugodtam

Valóban, most már megnyugodtam, és boldog vagyok!
Kedvenc "prime ministerem" ma reggel a királyi televízióban elmondta a diósgyőri elbocsájtások kapcsán, hogy jó a helyzet. Jó, merthogy "csak 25ezerrel nőtt a regisztrált álláskeresők száma október óta, holott egyes borúlátó jóslások szerint ez akár 100ezer is lehetett volna. Különben itt a kormány gyógyszere a további elbocsájtások megakadályozására: az a cég, amely vállalja, hogy heti négy napot dolgoztatja alkalmazottait, s az ötödik napon oktatja őket, annak az állam fizeti az ötödik nap bérköltségét (80%-ban), sőt a képzések díját is a költségvetésből finanszírozzák. Ez aztán a "fábólvaskarika"! Hiszen amit a munkavállaló és a munkaadó adóba befizet, abból kormányzatunk nagylelkűen megengedi, hogy valami csodálatos és nyilván nagyon hasznos képzést fizethessünk.
Ki jár jól mindezzel igazán? Azok a cseppet sem kormányzat közeli, és természetesen egy mindenki számára szabad és tisztességesen elbírált pályázatokon nyertes vállalkozások, akik mondjuk az "Akarsz beszélni róla? " problémamegoldó és konfliktuskezelő tréningüket ajánlják minden pénteki napra az 50 év feletti vasöntő szakmunkásoknak, alkalmanként 5millió forintért.
Igen! Ez a megoldás! "Húzunk bele!"

2009. február 26., csütörtök

2009. február 24., kedd

Tavaszváró - télbúcsúztató



Csak nem akar múlni ez a tél. Persze nincs ebben semmi szokatlan a világnak ezen a táján. Errefelé február az február. Márpedig februárban a tél kitart az utolsó napokig.
Két leánykám is február végén született, csupán három nap van kettejük születésnapja között. S lássátok milyen csoda a születés? Mindkét alkalommal az ő világra jöttük egyben a tavaszt is magával hozta: hóesésben mentünk be a kórházba, s a babákat langy tavaszi napsütésben hoztam ki onnan. Ez hát az igazi csoda! S mennyire elenyészőek a világnak zűrös dolgai ehhez képest. Én tehát várom a lányok születésnapját, a hónap végét, a hétvégét, a tél végét, és a tavasz eljövetelét.
Addig is álljon itt néhány kép az idei télen tett barangolásimból.